Soós Zoltán költő honlapja

Köszöntő

Köszöntő

Kedves Barátaink! Kedves Olvasó!

Soós Zoltán

Honlapunk Soós Zoltán költő (1935-2015) életművét igyekszik bemutatni. Rövid életrajzi adatok és fényképek idézik meg őt, majd két költőtársa, barátja emlékezik rá. Huszonnégy megjelent kötetének fényképét és tartalomjegyzékét is közöljük. A teljes életmű anyagát válogatva és ciklusokba rendezve mutatjuk be.

Szántó Gábor: Az Ágyúval verébre című válogatott kötet előszavából (1987):
Amint a régvolt igricek, a vándordalnokok, Soós Zoltán is nyughatatlanul jön-megy közöttünk, s hozza-viszi a híreket. Rólunk, az életünkről, gondjainkról, örömeinkről, erőfeszítéseinkről és bukásainkról tudósít. Kommentál, vigasztal, bosszant, mozgósít. Helyeslésre vagy ellenkezésre ingerel: gondolkodni és cselekedni ösztönöz. Nem csodaváró varázslás ez a „költészet”, aminek jó, s mással össze nem téveszthető mestere […], ezért vélhető, hogy a későbbi korok diákjait nem fogják fárasztani műveinek elemzésével az irodalom-órákon. Ám meglehet, hogy a korunk után majdan érdeklődők amolyan „nem kötelező” történelmi leckeként sok fontos, használható ismeretet szerezhetnek tőle: rólunk.

Soós Zoltán így fejezi be Író-olvasó találkozó című versét:

És nem halljátok végső mondatát:
Nem akart lenni eszmélése óta
más, csak jövendő bölcs ükunokák
hátra-küldött tudósítója.

Kíváncsi (ük)unokáknak ajánljuk az elmúlt néhány évtizedről, múltunk egy-egy szeletéről tudósító verseit.

Bevezető gondolatok

„A költő (költészet) nem kulturális, hanem társadalmi, történelmi termék” – valahogy így fogalmazott Váci Mihály annak idején. Ha végignézzük a magyar költészet évszázadait, valóban elfogadhatjuk ennek igazságát. Petőfi Sándor színre lépéséig a költészet, a líra valóban az volt, ami: időtlen jelenvalóság, azaz az alany érzéseinek, gondolatainak (szubjektív?) lenyomata. Akármilyen verselési formában is.

Petőfi – a reformkor és a forradalom „gyermeke” – költészete vált társadalmi mozgósító erővé, ha tetszik: a mindennapok világnézetének (politikájának) vezérfonalává. A líra műnemének nyelvén fogalmazott szabadságról, szerelemről, szabadságharcról, a „szellem napvilágának” eljöveteléről. Nem véletlenül tűzte lobogójára Ady, de az őt követő költőink sem tudták hatása alól kivonni magukat. Legyen az népies forma, vagy a babitsi „elefántcsont-torony” művessége – egyformán vezérlő csillaggá vált a néphez szóló lírai közlésfolyamat.

A 20. század második felében tevékenykedő Soós Zoltán költészetére szintén ez jellemző. Gyakran mondogatta: „költészetemből szinte riportszerűen ismerheti meg a kései olvasó az ötvenes-nyolcvanas éveket, de a rendszerváltást követő időszakot is.” Bár stílusában ironikus, csipkelődő, legtöbbször vagabund és jellemzője az ifjúkor „ide nekem az oroszlánt is!”-attitűdjének szókimondó bátorsága, de műveiben megfogalmazódik a tapasztalt munkásember tisztelete, a nők mindenkori helytállásának himnusza és a társas-családi élet utáni harmonikus vágy is.

Aki kíváncsi erre a költészetre, naplószerűen élheti végig (újra és újra) az elmúlt évtizedek alakulását, változását-változatlanságát. És egy jobb, igazságosabb társadalom utáni jövőképet.

Soós Zoltán

Életrajz

Soós Zoltán (1935-2015)

Hajdúnánáson született 1935. július 6-án. Tíz évesen hadiárva lett, málenkij robotra elhurcolt édesapja a Szovjetunióban halt meg.

Gimnáziumi tanulmányait Hajdúnánáson kezdte, majd Ózdon lett ipari tanuló. 1952-ben szabadult mint vasesztergályos. Az Ózdi Vasas című üzemi lap, majd a helyi szakszervezeti könyvtár munkatársa. Ózdi évei alatt már jelentek meg versei, kezdetben helyi, majd országos irodalmi lapokban és folyóiratokban (Alföld, Kortárs, Új Írás).

1955-ben hazatért Hajdúnánásra, ahol a városi könyvtár, majd a kultúrotthon igazgatója lett. 1958-ban Budapestre költözött.

A fővárosban a Népművelési Intézet munkatársa, majd a Fiatal Művészek Klubja igazgatója. 1962-től a Magvető Könyvkiadónál dolgozik, 1964 és 1968 között a Magyar Hajó- és Darugyár könyvtárosa, majd a Hajó-Daru című lap újságírója. 1972 és 1976 között a Magyar Hajó- és Darugyárban munkaügyi előadó. 1976-tól szabadfoglalkozású író.

1963 és 1996 között 24 kötete jelent meg.

Korai versei a hajdúnánási gyermekkor élményeit dolgozzák fel, de már 1963-ban kiadott első kötetében (Napébresztő) megjelennek a kor visszásságait pellengérre állító „lírai groteszkek”. Ezek különösen jellemzőek második könyvére (Aggódnak érted). A kötet egyik ciklusa (Pajzánságok Itáliában) egy olaszországi utazás emlékeit gyűjtötte össze. Meghatározó élménye volt Ózd és az óbudai hajógyár (Gorombakovácsok, Sólyatéri tél), az egyszerű munkásemberek mindennapjainak gondjai, örömei.

Az Új versek és Gorombakovácsok, valamint Pohárköszöntő című köteteiben egy érzékeny témát érintett, az alkoholizmust. Saját betegségét és gyógyulását kendőzetlen őszinteséggel ábrázolta.

Riporteri kíváncsisága („krónikási mániám”) vitte a fegyveres testületekhez. Versciklus született a harckocsizókról (Pityeri), egy „valahol a Szovjetunióban tartott” sivatagi légvédelmi hadgyakorlatról (Tűzpecsét az égen), a határőrökről (Járőr nyomán), de megörökítette saját repülőorvosi felkészítését, kiképzését, majd repülését is egy MIG vadászgépen (Sólymok között egy veréb). 1968-ban („mindent a legmélyebb átélésért!”) önkéntes rendőr lett, hogy belülről ábrázolhassa a nyomozók munkáját, a korabeli „alvilágot” (Hátországi portya). A magyar kőolaj- és földgázbányászat „lírai riportereként” számolt be az orenburgi gázvezeték építéséről (Egyszer volt Orenburg) és az „olajosok” életéről (Kútölők, A furuszár forog).

Subah Zoltán álnéven két erotikus verseskötetet adott ki Márta (1988) és Márta, folytassuk (1990) címmel.

A Piások Bicskakönyve című 1995-ös könyvében bicska-gyűjteménye néhány darabját veszi elő, hogy a „bökők” segítségével kalandozzon fiatalkori óbudai emlékeitől a börtönökben tartott író-olvasó találkozókon át az elvonókúra hiteles ábrázolásáig vagy kubai utazásáig.

A hatvanas években született groteszk hangvételű versek tértek vissza utolsó megjelent kötetében, az 1996-os Bökversnaplóban, amely az 1985 és 1995 között írt rövid verseit tartalmazza.

1967-ben SZOT-díjat kapott.

A rendszerváltást követően az irodalmi élettől visszavonult, a Népszabadság című lapnál helyezkedett el mint biztonsági őr („a Népszabi rendésze vagyok, lelkem”, írja egyik bökversében). Onnan ment nyugdíjba 1995-ben. Nyugdíjasként levéltári családtörténeti kutatásokat végzett, de lelkesen foglalkozott a buddhizmussal is.

2015. augusztus 2-án hunyt el Budapesten. Hamvait – kívánsága szerint – szeretett egykori óbudai hajógyára közelében bocsátottuk a Duna vizére.

Kötetei

1963

Napébresztő Magvető

1965

Aggódnak érted Magvető

1966

Gorombakovácsok Magvető

1967

Pityeri Zrínyi

1969

1972

Sólyatéri tél Magvető

1978

Pohárköszöntő Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság Titkársága

1982

1983

Kútölők Zrínyi

1984

1985

Narkotikum Az Alkoholmentes Klubok Fóruma Klubhíradó 1985/4. számának karácsonyi melléklete

1986

Hadijátékok Zrínyi

Járőr nyomán BM Határőrség Politikai Csoportfőnöksége

1987

Ágyúval verébre Ifjúsági Lap és Könyvkiadó

1988

Márta (Subah Zoltán álnéven) Művészetpártolók Első Magyar Nosztalgia Egylete

1995

Piások Bicskakönyve Magánkiadás

1996

Bökversnapló Magánkiadás

Visszaemlékezések

BARANYI FERENC: Búcsú Soós Zoltántól 

Kedves barátaim, Zoli szerettei és hívei, nehéz nekem most. Barátot búcsúztatni sose könnyű, de Zoli nem csupán barát volt nekem. Szövetségesem, sőt harcostársam is, olyan pályatárs, akinek példája és jelenléte a szellemi küzdőtéren magabiztosabbá tett a saját eltökéltségeimben is. A hatvanas években hármunkat – Zolit, Ladányi Miskát és engem – fenegyerekként emlegettek, mi voltunk a renitenskedő triász. Pedig nem renitenskedtünk, csak a magunk naiv módján számon kértük az elméletet a gyakorlaton. Ennyi. Érte – és nem ellene – haragudtunk annak, ami formálódott körülöttünk.

Barátom volt, mondom. Persze, a költőknek a haláluk után hirtelen megszaporodnak a barátaik. Ám állításomat maga Zoli igazolja. Első kötetét, a Napébresztőt még szabvány-dedikációval nyújtotta át 1963. március 21-én: „Baranyi Ferencnek baráti szeretettel”. Akkor még csak ízlelgettük egymást. Két évre rá aztán világossá vált, hogy a kezdeti rokonszenv valóban szövetséggé és barátsággá nemesedett, mert 1965. április 14-én Aggódnak érted című kötetét már így dedikálta: „Baranyi Feri testvéremnek, komámnak, csudálatos tisztaszívű barátomnak, költőtársamnak, őszinte, nagy szeretettel és tisztelettel Soós Zoltán zug-piás és erkölcsprédikátor, valamint hivatalos szocialista brigádtag”.

És az is maradt, szinte élete végéig. Brigádtag. Jelképesen persze. Lehetett ő újságíró, népművelő, klubigazgató, kiadói propagandista, könyvtáros vagy éppen ösztöndíjas – a lelke mélyén mindvégig őrizte az ózdi vasesztergályos kisinas karakterét, világlátását, munkástisztességét. Elbocsátó közege a családjává vált – és mindvégig az is maradt. A kényelem szonettjei című ciklus negyedik darabjában ezt írta:

Hazát, hitet, szakmát a gyár adott,
s – ha lakást nem is – jó öntudatot:
– tizenhét év és világbíró szándék. –

S gyakran a martin-kemencék megett
vetettek nékem csepü-fekhelyet:
„Az újságíró Kissós meg ne fázzék!”

A Népszava 1972. július 19-i számában kritikát írtam Sólyatéri tél című kötetéről. Ebből idézek: „Aki ennyire ott él a munkások közegében, aki ilyen személyes intimitással képes szólni a történelmi osztály világméretű gondjairól, az nem lehet avult hangú poéta, még manapság sem! Elegünk volt egy időben azokból az írókból, akik kegyes és csinált érdeklődéssel fordultak a munkásság felé, kétes hitelű sematikus műveket produkálván. Becsüljük meg hát azokat a költőket – nincsenek sokan –, akiket vezérük bensőből vezérel, amikor a munkásokról szólnak. Nemcsak a baráti elfogultság mondatja velem, hogy Soós Zoltán ilyen költő. És sokan, nagyon sokan szurkolunk neki, hogy még ilyenebb legyen.”

Egyébként többször írtam róla. Az egyik ifjúsági lapban, 1969-ben még meg is interjúvoltam. Többek között ezt nyilatkozta nekem:

– Könyveim kelendőek, de az egyes verseket nehéz megjelentetnem. Az irodalmi orgánumok csak hébe-hóba közölnek valamit tőlem, rendszeresen csak a Népszavában és a Magyar Ifjúságban tudok publikálni. De nem csüggedek. A fanyalgó szerkesztőknek, kritikusoknak pedig az Aggódnak érted című kötetem mottóját idézem:

A Váci utca átkozhat –

ki bánja:

A Váci út szeressen!

Hát igen. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján már elkezdődött a népi baloldal marginalizálása. A rendszerváltáskor pedig befejeztetett. Az történt, amit Andor László imígyen összegzett 1999-ben: „A rendszerváltó évtized egyik árulkodó vonása, hogy a kialakuló kultúrharc Magyarországon két tábor között folyt: az úgynevezett népiek (vagy népiesek) és az úgynevezett urbánusok (vagy liberálisok) között. A kevés dolog egyike, amiben a két viaskodó tábor egyetértett, az volt, hogy el kell felejteni, ki kell rekeszteni a kollektív emlékezetből a szocialista kultúrát.”

Nos, emiatt lett remete Soós Zoli. Már 1985-ben megérezte, milyen magány vár a magafajtákra:

A párttitkár kilép a pártból.
A rendőr beáll betörőnek.
Panamáznak, bírák, ügyészek.
Naccsám! Lehet, hogy EGYEDÜL ÉN
VETTEM KOMOLYAN
AZ EGÉSZET?

Nem volt egyedül. Maradtunk néhányan, akik komolyan vettük azt, hogy szülhet rendet a szabadság, ahogy József Attila írta. Soós Zoli harca sem volt hiábavaló. Fábián L. László így vallott róla, amikor 1996-ban utolsó verseskötete, a Bökversnapló megjelent: „Szókimondó stílusa nem tette őt a hatalom birtokosainak kedvencévé, amit – tőle tudom – soha egy percre sem bánt. Beérte azzal, hogy azok kedvelik, akiknek a nevében mások a hatalmat gyakorolták.”

Igen. Őbennük „vermelte el” elsősorban a verseit Zoli. S ott jobb helyen vannak, mint elraktározott vagy leselejtezett folyóiratok hamar sárguló lapjain. S az ilyen emberek ma sincsenek kevesen. A legtöbb helyen, ahová író-olvasó találkozóra hívnak, megkérdezik tőlem ma is: mi van Soós Zoltánnal? Akad olyan is, aki kapásból „felmondja” nekem Zoli valamelyik versét.

Haláláról még egy mínuszos hír sem jelent meg, a családi gyászjelentésen kívül, a napi sajtóban. Ez elszomorít, de megvigasztal Váci Miska hat sora:

Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt,
akit a nép vállára vesz, szivébe zárja azt,
akit a nép szivébe zár, nem hal meg soha az.

Majd él papír, folyóirat és könyvek nélkül is,
és nő nyomdák és kiadók és tévé nélkül is,
majd házról házra jár, ügynökök nélkül is.

Csak a barátot búcsúztatom most. A költőtársat nem. Mert az itt marad közöttünk.

(Elhangzott 2015. augusztus 21-én, Soós Zoltán temetésén, illetve hamvainak szórattatásán. Megjelent az Ezredvég című folyóirat 2015/6. számában.)

KÖVES JÓZSEF: Elvitte a Duna vize (Soós Zoltánról)

 

Itt állok ötven évesen

gyerekem kinőtt cipőjében,

sírig becsapva.

Azt lesem,

mint foszlik szét rejtelmesen

kamasz-álmom: a Marxi Éden.

(1985)

Nem egészen egy héttel a halála után már úgy éreztem, mindenképpen kell szólnom róla. Most búcsúztunk tőle.

Felnőtt ifjúságom egy meghatározó alakja volt, és évtizedeken át – bár mostanában ritkán találkoztunk – a barátom is. Barátságunk lassanként ugyanis afféle telefonbarátsággá alakult. (Az internetes kapcsolattartásig ő már nem jutott el, bár az utolsó két-három évben volt számítógépe, sőt e-mail címe is. Ha nem volt otthon, a rögzítőn ez volt hangüzenete, bemutatkozása: „Itt a remetebarlang üzenetrögzítője.”)

A hatvanas évek elején ismertem meg. Korábban egy, az Élet és Irodalomban megjelent versére figyeltem fel, a Pardonra. Nem véletlenül. Ifjúságom nagy szerelme, egy hajdani módos nagykereskedő-család sarja, származásához, kapcsolatrendszeréhez illően gyűlölt mindent, ami baloldali. Ráadásul én, a prolizsidó, ő az éppen nem létező keresztény középosztálybeli – ráadásul nálam 4 évvel idősebb, hát persze, hogy a szülei nem nézték lelkesen ezt a kapcsolatot. No, nem is tartott nagyon sokáig. József Attilát emlegettem akkor: „Egy jómódú lányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem.” Így éreztem, okkal, magam is.

A Pardon megragadott, mintha belvárosi barátairől-barátnőjéről írták volna. „Eszmélő szívünkön tenyészik / dísznövényként a törpe Tőke. / Pardon.” A Váci utcában valóban a „szocializmus építésekor” is tenyészett valami módos maszekvilág. Kertes házakkal a Rózsadombon, a legtöbb ügyesen építve, kívülről szerény családi ház, befelé a kert fölé nézve már (akkor) luxus terasz, sőt, ha nem is úszó-, de pancsoló medence. És „Kirakatokban: hatvány-számok; / beljebb: ásító krokodilus”.

Igen.

Ma már nem tudom a verset, de akkor annyira magaménak éreztem, hogy megragadt bennem.

Ez még a vendéglátó iparban töltött időszakomban volt, emlékszem, a Testnevelési Főiskola konyhájának irodafülkéjében olvastam az ÉS-t, és többször is elővettem ezért az egy versért azt a számot.

1960 tavaszán az Állami Könyvterjesztő Vállalat propaganda (mai magyar szóval marketing) osztályra kerültem. A propagandisták egyik feladata volt a kiadókkal (kiadói propagandistákkal) való kapcsolattartás. Én a Magvető és a Medicina témafelelőse lettem, mondanom sem kell, a Medicinát némileg elhanyagoltam szívügyem, a kortárs irodalom kedvéért. A Magvető a Nádor (később jó ideig Münnich Ferenc) utca 31-ben működött, az Artex székházában. Ugyanitt volt az Élet és Irodalom meg a Kortárs szerkesztősége is. A folyosókon, az előtérben valódi aktív írók és reménykedő pályakezdők ücsörögtek a kopott bőrkarosszékeken. A Magvető alkalmazta Soós Zolit (korábban a Fiatal Művészek Klubja vezetője volt), hogy segítse az induló Versbarátok Köre szervezését.

Akkoriban a versnek hatalmas volt a tekintélye, divatja, talán mert az egyetlen lehetőség volt arra, hogy a világgal, a hatalommal szembeni elégedetlenséget kifejezze. Versben el lehetett mondani azt, amit nyíltan soha. A hatalom, ha nem is jó szívvel, tűrte. A vers nemcsak Magyarországon, másutt is a szókimondás fegyvere lett. Akkoriban jött a híre, hogy Jevtusenko, a szovjet költészet fenegyereke teltház előtt mondta el verseit a Luzsnyiki stadionban. A közéleti költészet soha nem látott virágkorát hozták azok az esztendők – éppen a szabadság hiánya teremtette meg a költészet bizonyos fokú szabadságát. Csak bizonyos fokút, mert ha valaki túllőtt a célon, szilenciumot kapott: hónapokig, esetleg évekig nem jelenhetett meg. (Zoli egy versén maga Sarlós elvtárs, az akkori Tarlós botránkozott meg annyira, hogy letiltatta verseinek közlését, szerepléseit.)

Soós Zoltán nagyon népszerű volt, szokatlan új műfajt teremtett, az úgynevezett lírai groteszket. Egyes verseit – például a Pardont, A csajt vagy később a Dadogós Eta balladáját – fiatalok ezrei szavalták. E. Fehér Pál írta: „... mind Soós, mind Baranyi olyan dolgokat mondott ki társadalmunkról, amelyeket mások alig-alig mertek tollukra tűzni, vagy ha ezt megtették, fölöttébb rejtett és bonyolult kódrendszerrel közölték a nagyérdeművel. Korai kegyvesztettségüknek is az volt az egyik oka, hogy semmiképpen sem akartak konformizálódni.”

Zolival kettesben jártuk a könyvesboltokat, a művelődési intézményeket, hogy mind több embert megnyerjünk a Versbarátok Körének. És közben persze a kocsmákat is nagy szeretettel látogattuk, néha úgy nézett ki az utunk, hogy egy kultúrház, egy kocsma, egy kultúrház, egy kocsma… Később Zoli nem is tudta abbahagyni, súlyos alkoholista lett – erről nagyon őszinte versciklust is írt –, majd egy nagy megrázkódtatás után absztinenssé vált, aztán negyven évig egyetlen korty szesz sem csúszott le a torkán. Irodalmi ellenségei ennek ellenére tán napjainkig is alkoholistának mondták (a háta mögött).

Na, meg antiszemitának. Még a kitűnő történész, Szabó Miklós is vele példálózott. Így:

„A kádári vezetés nem tolerálta a párton belüli antiszemitizmust sem, nem hagyta ennek a szovjet oldalról való támogatását sem, pedig onnan is próbálkoztak. Szép sorban buktak meg különböző figurák emiatt. Ötvenhét és hatvanhét között még volt ennek egyfajta mozgástere (…) kezdték sokkal jobbnak tartani a népi, munkás és paraszt kádereket – szemben a polgári származásúakkal. Akkor jött divatba az urbánus ilyen értelmezése, megvoltak a figurák, akik erre játszottak, például a Tűztáncosok között. A legelvadultabb Soós Zoltán volt, aki később a BM állományába került, ez arra utal, hogy létezett ott ilyen fajta antiszemitizmus. Mindenesetre ő ezt írta: >>Barna úr sosem volt vörös.<< Barna úr nyilván Braunról magyarosított, és azt a nevet Magyarországon általában zsidók szokták viselni. (Persze ha ezt számon kérték volna rajta, akkor magától értetődően azt mondta volna, ő a barna ingre gondolt… Rosszul emlékszik, apukán az ing zöld volt – de ezek apróságok.)” (Szabó Miklós: A jó kommunista szilárdan együtt ingadozik a Párttal… JATEPress, 2013)

Elképesztő.

Sokan mások is azt terjesztették, hogy antiszemita. Tanúsítom – és barátságunk már eleve tanúsítja –, hogy nem volt az. Ebben a Szabó-féle jegyzetben több hamis állítás is van. Az egyik ez: aki Barna, az csak Braun, tehát csak zsidó lehet. (Hát pl. Wernher von Braun?) A másik apuka sunyi ide idézése. Soós Zoltán apja egyszerű közkatona volt, baka, akit nemzetrontók az orosz frontra küldtek, parancsszóra meghalni. Erről szól a Három kiáltás az első kötetében, nem másról. Ezt is antiszemita versnek mondták sokan. És akkor arról nem szólok, hogy nem volt Tűztáncos. Csak a híres antológia évfordulójára – talán 87-ben? – kiadtak egy új Tűz-tánc-antológiát, és abba válogatták be Baranyi Ferenccel együtt.

A harmadik, a legsúlyosabb talán ez a bizonyos BM-állományba kerülés. Egyszerűen nem igaz. Önkéntes rendőr volt, nem belügyes, nem besúgó, sőt… Soós Zoltánt a fegyverek, fegyveres testületek iránti kíváncsi lelkesedése vitte a rendőrök, majd a harckocsizók közé (Pityeri), a sereghez (Játék a fegyverekkel, Sólymok közt egy veréb), és a munkásokban mint kohéziós osztályerőben való (tév)hite vitte a Hajógyárba, meg Orenburgba a melósok közé. Haza, ha tetszik, mert ózdi emlékei éledtek újra. „Az újságíró Kissós meg ne fázzék”.

Ez a túlzott, nem költői, hanem szinte riporteri kíváncsiság aztán el is kanyarította korábbi lírai groteszkjeitől. Bár mindegyik további kötetében ott bújkál néhány igazán kitűnő vers. A nyolcvanas évek vége felé majdnem pornográf versciklust írt egy szexuális fölfedezésről (Márta, Márta, folytassuk) – de talán még reménykedett, hogy visszatalál a lírai groteszkekhez, ezért csak álnéven publikálta: Subah Zoltánként.

Viszonylag rendszeresen beszéltünk telefonon az utóbbi időkben. Kíváncsisága mostanában ismét másfelé vezette: elkezdte módszeresen kutatni őseit. Legutóbb – pár hónapja mesélte – már a 18. század elejéig jutott. Szokott ízes-derűs hajdúsági dialektusában mesélte a családfa leveleit. Hogy volt köztük (így emlékszem) hajdúkapitány, volt alföldi betyár, zsoldos katona, sok minden. „Csak zsidó nem volt” – tette hozzá. De ennek nem volt köze semmiféle antiszemitizmushoz, talán örült volna, ha valami zsidó „beütést” is talál a családfában. Néhány évvel ezelőtt egy pécsi egyetemista lány szakdolgozatot írt róla. Nekem elküldte (alapos, sok búvárkodással született elemző írás volt), én továbbítottam Zolinak, aki közvetítésemmel köszönte meg. Nem akarta a nyilvános kapcsolatot.

Magába zárkózott remete hamvait vitte el a Duna vize, mert kívánsága szerint kedvenc hajógyára és a sólyatér közelében bocsátották vízre.

 

Forrás: http://librarius.hu/2015/08/26/elhunyt-soos-zoltan-kolto-ra-emlekezunk/

 

 

Gorombakovács

Soós Zoltán válogatott versei

Versciklusok mutatója

Észrevételeit kérjük, hogy az alábbi címre küldje el: gorombakovacs@gmail.com

Szerkesztette: Gál Tibor

A verseket Soós Zoltán örököse engedélyével közöljük.

CC licensz: Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! (CC-BY-NC-ND-4.0)